Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kereszténység és nemzettudat

2011.09.10

 

003.jpgRegisztráltam néhány internetes levelező listára. Nemzetinek nevezett levelező listára. Amúgy kényelmes megoldás, nem kell böngészgetnem az oldalak közt, jönnek a hírek maguktól. Most viszont már a törlésre kellett figyelnem, mert annyi cikk jött, hogy pillanatok alatt telt be a postafiókom. Legelőször azt kaptam, hogy „ a magyar szellemiség nem más, mint a szittya (szkíta), hun, avar, magyar folytonosság, mely többek között az etruszkok földjére (mai Itália,Toscana), Közel-Keletre, Sumér területre és az ősi Egyiptomba vezet. Egy még mélyebb ág visszavezet a két jégkorszakkal ezelőtti Kárpát-medencébe, akkori nevén a Melegvizek Birodalmába, mely akkor az egész bolygóra jelentős hatást gyakorló világi, kulturális és szakrális centrum volt. Újabb kutatások, elméletek, elképzelések szerint a magyarság gyökerei nagyon mélyre nyúlnak vissza, legalább 70.000 évvel ezelőtti időkbe”. Később az kaptam, hogy „egyes kutatások szerint a Holt tenger mellett élő, - a kutatók által utólag görög szóval esszénusoknak elnevezett - vallási csoport a Holt tengeri tekercsek szerint Magharnak hívta magát”. Azt az állítást már korábban hallottam, hogy „a sumérnál is régebbi papi szakrális nyelv volt a magyar”, de az például újdonságként hatott, miszerint „az 1800-as évek végén az equadori kormány felvetette, hogy fűzzék szorosabbra a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, mivel közös gyökereik vannak. Ezt arra alapozták, hogy aranylemezeket találtak ott rovásírással, magyar nyelven íródva. Akkoriban - az Osztrák-Magyar Monarchia idején - a közös külügyi tárca miatt az osztrákok foglalkoztak a kérdéssel. Még katonaságot is küldtek a barlangokhoz Közép-Amerikába, hogy a nyomokat eltüntessék, és megbíztak egy-két tudóst, akik kitalálták a magyarság finnugor eredetét, ami máig is tartja magát, egyre több adat ellenében bizonyos körökben”.Genetikai kutatásokra való hivatkozásokat is kaptam, melyek szerint „a magyar az európai ősnép”. Tekintve, hogy az internetes levelező listák nem nevezhetők tudományos értelemben vett hiteles forrásmunkáknak, elkezdtem a fent idézett, és ahhoz hasonló cikkek forrásai után kutatni. Komoly terjedelmű irodalomra bukkantam! Nemhogy bukkantam, de majd’ kiverte a szememet. Egy komplett szubkultúráról beszélek, amely különböző szinteken, de megérintett már szinte mindenkit még a személyes környezetemben is. Arra figyeltem fel, hogy mindazok, akik korábban babonának minősítettek minden vallást, ma a legprimitívebb babonáknak hódolnak. Sajnálattal, de arra a felismerésre kellett szert tennem, hogy bizony a magyarságkutatások között sok esetben nem találunk mást, mint a témakör műveléséhez egyébként alapvetően szükséges történész-szemlélet abszolút hiányát. Teljes nyelvi hozzá nem értést, a releváns és irreleváns dolgok megkülönböztetése képességének hiányát, érvek helyett tekintélyek mögé bújást, a források félremagyarázását, mi több, ha a helyzet úgy kívánja, ezeknek a forrásoknak a koncepciózus meghamisítását
Persze kit zavarna ez a szelíd elhülyülés? Azonban a dilettáns nyelvészkedéseknek, a délibábos őstörténeti kutatásoknak igazi fő céljanem a magyarság eredetének felfedezése, hanem egy olyan, velejéig okkult vallási rendszernek a kidolgozása, amely köszönő viszonyban sincs a kereszténységgel, sőt annak éppen leglényegesebb állításait tagadja. Fel kell ismernünk, hogy ezzel a módszerrel az alapértékeinket támadják meg! Azokat az alapértékeket, melyek nemzetségekből nemzetté emeltek, és a történelem hányattatott sorsa ellenére is össze tudtak tartani minket, magyarokat. Ezeket a tanításokat nekünk szembe kell állítanunk a mi tanításunkkal, miszerint a magyarságot,mióta csak nemzetté lett, az a hit élteti, hogy Isten Fia egy lett közülünk!
 
Két éve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevélben figyelmeztette a hívőket a magyarságkutatásokhoz kapcsolódó újpogány eszmék terjedésére, sokakban ellenérzést váltva ki, főleg a szélsőségesebbként meghatározott nemzetiek soraiban. A katolikus hívők is feltették a kérdést, hogy a katolikus egyház miért tartja magát távol az ősmagyarnak nevezett lelkiségtől, kiegészítve, hogy a hivatalos tudomány pedig miért nem reagál az új és újabb magyarságkutatási felfedezésekre, amikor szemmel láthatóan óriási igény jelentkezik a nemzetben gondolkodók részéről a magyarság eredetének felfedésére. És valóban, azt tapasztaljuk, hogy a függetlennek nevezett kutatók sorra hozzák kutatási eredményeiket, melyek mind megdönteni igyekszenek a belénk nevelt finnugor eredet mítoszát, s amely eredetmagyarázatot ennek ellenére, de még ma is tartalmaznak hivatalos tankönyveink. A témában való olvasmányaimra hivatkozva én azért azt mondom, hogy a hivatalos tudomány mégis válaszol a magyarságkutatási eredmények érdemi részére, csak egyrészt azt az emberek nem olvassák el, másrészt a tudósok, akik pontosan látják szakterületük és a tudományos megismerés határait, ennek megfelelő tisztelettel és alázattal publikálják kutatásaikat és az bizony így már nem olyan szenzációs, mint amit az egyéb, alternatív publikációkban olvashatunk. Vagyis azt tapasztalom, hogy az új teóriák érdemi részére igenis reagál a tudomány, reagálnaka teológusok és az egyház is, az viszont igaz, hogy a teljesen légből kapott feltételezésekre többnyire nem. És ezt meg is értem, mert hiszen kinek van kedve több száz oldalas tudománytalan, teológiailag botrányos, horoszkópokkal és okkult szimbólumokkal teletömött szövegeket akár csak elolvasni, nemhogy állításról állításra megcáfolni?!Pedig kellene! Mert a kereszténység nem egy, a világtól elvonultan élő passzív szekta, hanem olyan világvallás, mely a jézusi küldetés szerint hirdet és megőriz.
A magyarságkutatás ma valóban slágertéma. Ma minden fórumon, ahol nemzetünk iránt érzékeny hallgatóság található, a magyarság őstörténete, ősi hitvilága, származása és népi tudománya slágertéma. És mint minden ilyent, ezt a témát is ellepték a műkedvelők, és a belőlük felnevelkedett csalók. A témában komoly, megalapozott, tudományos módszerekkel végrehajtott kutatásokról és dilettáns szenzációhajhászásról egyaránt beszélhetünk. Furcsa mód, míg a szenzációt ígérő szónokok elutasítják, sőt felelőssé teszik a tudományt (és a vallást is), addig szenzációs felfedezéseiket a tudományos kutatások eredményeivel (és vallási tételekkel) próbálják meg alátámasztani. Nyelvészeti, régészeti, genetikai leletekkel operálnak, és persze a Bibliával. Ma a magyar társadalomban felfokozott érdeklődés és vágy mutatkozik a magyarság eredeti történetének felkutatására és megismerésére, egyáltalán: magyar mivoltunk kihangsúlyozására, nemzeti büszkeségünk visszaszerzésére. Én is hajlok a vélemény felé, miszerint ez a vágy a sokat szenvedett történelmünkre adott reakciónk, leginkább a trianoni békediktátum által meggyalázott, kollektív bűnösségünket hangsúlyozó, ezáltal is megtépázott nemzeti tudatunk okán jelentkezik. Ennek azért ellentmond az a tapasztalat, hogy a hősi korok felé hajló mélabús elrévedés egyáltalán nem csak magyar sajátosság és a magyaroknál sem csak mostani jelenség. Tapasztalom ezt a lengyeleknél, horvátoknál, románoknál, szerbeknél, és a szűk török értelmiség is a dicső múltban mereng, hogy csak a közvetlen környezetet említsem. Tavasszal a csíksomlyói búcsúról hazafelé megálltunk az örmény katolikusoknál templomnézőben, ők a nemzeti kisebbségen belül is egy kisebb létszámú, de magyarul beszélő további kisebbség, akik hozzánk hasonlóan egykori birodalmukat sírják vissza, az ősi Örmény Királyságot a Krisztus előtti évezredekből. Ha pedig a reformkorra gondolunk vissza, vagyis Trianon még sehol, már akkor is; nemzeti himnuszunk megéneklője azzal ostorozza a magyart, hogy ne a régmúlt dicsőségekben keresse magyarságát, hanem a jövőben.
Mindenesetre, ha kompenzáció is magyarságunk keresésének szemmel látható túlburjánzása, ezek túlzott kompenzációk a minket sújtó történelmi eseményekre, de legfőképp: nem ez a Megoldás!
Útkeresésről van szó. Irányt vesztett, saját nemzeti identitását kereső magyarokról van szó, rólunk, akiknek hazafias érzelmeit, magyar becsületét és jóhiszeműségét sok esetben sarlatánok használják ki. Van, aki személyes karriervágyból, van, aki butaságból, de van, aki jól szerkesztett sátáni szándékból. Mindhárom életveszélyes. És az eredmény nemhogy nemzetépítő, de éppen hogy nemzetromboló hatású. Ugyanis, ahogy mondtam, az alapértékeinket támadják meg! Pontosan azokat az alapértékeket, melyek egyben tartották ezt a nemzetet itt a Kárpát-medencében az ellenséges kultúrák, ellenséges vallások és ellenséges világi hatalmak kereszttüzében.
Ha szűk rétegprobléma lenne az a jelenség, amit nem egészen pontosan, de újpogányságnak nevezünk, akkor ennek az egész cikknek nem lenne túlzottan értelme. Viszont egyáltalán nem rétegjelenségről van szó, hanem mára már egy kifejlett, valóságos szubkultúráról. Ma „keresztény”-nek és „nemzeti”-nek lenni egyébként aktuálpolitikai állásfoglalás. Egyértelmű és dacos elutasítása mind a Rákosi és a Kádár rendszer politikájának, de még inkább az elmúlt 20 év politikájának, annyi apró csúsztatással, hogy míg a pártállami időkből a szocialistákat utáljuk, a rendszerváltás húsz évéből meg az egyenes ági leszármazottaikat, a demokratának nevezett kapitalistákat!
Két nagy csapda van a magyarságkutatásokat túlmagyarázó személyek teóriáiban: az egyik tehát, hogy észrevétlenül elveszik tőlünk az alapértékeinket, a másik pedig az, hogy a lehető legpasszívabbá tesznek politikai értelemben. Paradigmaváltásra várva a passzivitáskultúra mocsarában ejtőzünk, és közben a magyarság észrevétlenül a lehető legpasszívabbá válik. A nagy változást persze nem saját tetteinktől várjuk. A rendszerrel magával már nem szállunk szembe, mert a megtalálni vélt magyarságtudat elegendő a világ gonoszabbik felével való szembenállásra. Nem baj, ha a magyar embert mégis kilakoltatják a lakásából, szenvtelenül tűri. Nem baj, ha saját hazájában túlnépesedik, legfeljebb átmegy az utca túloldalára, ha fenyegető népesség jön vele szembe. Meg se hallja az intést, miszerint a Kárpát-medence végül azé lesz, aki teleszüli! Nem baj, hogy szétfoszlott a szociális háló, nem baj, hogy az egészségügy finanszírozás hiányában inkább kivégző osztaghoz hasonlít. Nem baj, ha a nyugdíjra befizetett jövedelmek a költségvetésben enyésznek el, és nem baj, ha a felnövekvő generációknak esélyük sincs a tisztességes megélhetésre. Ugyanis ha baj lenne, akkor nem azon meditálnánk, hogy István, vagy Koppány! És nem is azon, hogy a Krisztus nyelve magyar volt-e.
Kiknek jó ez a réveteg állapot? Nos, hát sokaknak. Elsősorban azoknak, akiknek az az érdeke, hogy a magyar ember ne kérdőjelezze meg a rendszert magát. Várjuk a paradigmaváltást, miközben tanításokat hallunk a magyarság ősi, titkos, rejtett igazságairól, és nagyon is tetszik nekünk ez, mert bár nem kell többet tennünk, mint a fotelben hátradőlni, mégis kiemelkedhetünk a problémákból, mert olyan illúzió lebeg a szemünk előtt, egy nagyon vonzó illúzió, amit úgy hívnak, hogy beavatottság-tudat.
A legutolsó népszámláláskor a magyar lakosság 52%-a katolikusnak, további 25%-a protestánsnak vallotta magát. Azaz 200 év „felvilágosodás” és 50 év aktív politikai üldözés után is a magyarokból nem lehetett kiirtani alapértékeit, vagyis a kereszténységhez való kötődés tudatát. Úgyhogy most más módszer következik: magyarságkutatás címén új vallást alapítva, a vallás oldaláról jön a támadás. Ebben az új vallásban, melyet taktikai okból csak igen ritkán neveznek valóban vallásnak, új személyiség jön létre az ígéret szerint. A paradigmaváltásban ennek a személyiségnek olyan átváltozása, olyan átalakulása, amelynek során ez a személyiség önmagát, mint a kozmosz szerves részét tapasztalhatja majd meg.
Az új és várt tudatrobbanás az emberiséget történelmi fejlődésében magasabb szintre fogja emelni – így szól az ígéret, és mindjárt a bűnös-képzés is megtörténik, hiszen mi magunk soha, semmiről nem tehetünk, mindig mindennek más valaki az oka. Tehát jön az állítás, hogy ennek a magasabb szintre való emelkedésnek, azaz a felkínálkozó fejlődésnek az útjában eddig a zsidó-keresztény gondolkodás állt a maga egyházi hierarchiáival. Az új személyiséget érdekli a természetfeletti, érdekli az okkult és a mágikus, hiszen az okkult dolgok olyanok, mint a természettudományok, csak más a módszerük – mondják igazolásul a „mesterek”, ami szemenszedett hazugság, de nem érdekes, mert az új személyiség mindemellett bölcs és filozofikus is. Csak egyetlen dolog a kritérium: sose legyen vallásos, sose legyen egyházi, és sose legyen teológiai – éppen ezért is kerülik a vallás megnevezést.
Az alapértékektől való körmönfont megfosztást említettem. Miért az alapértékek? Azért, mert az alapértékek örökök. Az alapértékekhez való viszonyunk ugyan lehet más és más a különböző történelmi korokban, ez igaz. De amagyarázat nem lehet többféle. A tudás egy, mint ahogy az igazság is. És a magyarázat is egy! Az igazságnak egy magyarázata van, mert az az igazság, amelynek több magyarázata is van, az nem igazság! Ahol mindenki megtalálhatja a saját lelkével leginkább egybecsengő tanítást, ott nincs tanítás, ott liberalizmus van, ott szellemi piac van, szellemi portékatömeg, amiből szabadon választunk. Pedig a tanítás egy: a magyarságot, mióta csak nemzetté lett, az a hit élteti, hogy Isten Fia egy lett közülünk. Ez a tanítás. Ha az igazság egy, akkor a tudás is egy, akkor a tanítás is egy. Az igazság az nem politika, mert a politikában az eszmerendszer többnyire csak eszköz egy bizonyos csoportérdeknek az elérésére, természetesen annak a csoportnak az érdekeiről beszélünk, amelyik magát az eszmerendszert hirdeti. Az igazság nem választás kérdése, nem is egy ködös elmélethalmaz, melybe mindenki belelátja, amit belelátni akar.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem baj, ha kiderül rólunk, magyarokról, hogy nem ezer, hanem öt-, vagy tízezer éve itt vagyunk, mint ahogy az sem baj, ha az derül ki, hogy mondjuk Ázsiából jöttünk. Nemzeti identitásunkat viszont nem lecserélni, újra felfedezni, vagy éppen visszaszerezni kell, hanem megtartani. Nekünk van nemzeti identitásunk! A szóban forgó tanítások szerint, ez hamis nemzettudat, de ez hazugság! A mi tanításunk szerint a magyarságot, mióta csak nemzetté lett az a hit élteti, hogy Isten Fia egy lett közülünk! Ez a mi nemzeti identitásunk, ez a mi nemzetünk közös tudata. Meglehet nem túl modern, de akkor is ez. És az is meglehet, hogy a magyarság nem csak a nemzetté válás óta bírja a jézusi hitet, hanem már korábbról, hiszen ennek a lehetőségnek nyomait kimutatják régészeti leletek is, mikor az államalapítást megelőző évtizedekből már keresztet találnak egyes sírokban, de erre utalnak a néphagyomány egyes elemei és ábrázolásai is. Az identitás azonban ettől a felfedezéstől nemhogy gyengül, de erősödik, az pedig teljesen indifferens ebben a tekintetben, hogy a magyarság őshonos nép Európában, vagy bevándorolt honfoglaló.
Miért nem jó ez a keresztényi tudat nekünk, és miért kell mindenáron új identitást keresni?
A folyamat megértéséhez vissza kell ugranunk a Nagy Francia Forradalom idejére, mikorra a kereszténység úgy tűnt, hogy már nem volt képes az egyéni és társadalmi élet szervezésére. Vallás nélkül viszont hiányos a társadalom, szükség van valamire, amely a hagyományos vallásokhoz hasonlóan átfogóan foglalkozik az emberi léttel. Nos, hamar meg is született, csak éppen a keresztény gondolkodás helyébe a közgazdasági elméletet és gyakorlatot helyezte a figyelem középpontjába.
„Szabadság, egyenlőség, testvériség”.
A szabadság vonatkozik az egyéni, gazdasági szabadságra és a piacoknak az államhatalomtól független szabadságára. A felvilágosodott szakemberek azt mondták, hogy ebben a szabadságban a gazdaság gyorsabban tud növekedni. Magától értetődőnek számít részükre, hogy az egyes nemzeteken belül zajló és a nemzetközi szinten történő tevékenységek célja nem más, mint a gazdasági növekedés. A felvilágosodás forradalmait követően nem csak a gazdasági élet, hanem a társadalom egésze is úgy alakult át, hogy a gazdasági növekedés szolgálatában álljon. Szinte minden ország minden vezetője hűségesen kezdte gyakorolni, és gyakorolja a mai napig ezt a vallást. Az „isten” ebben az esetben a gazdasági növekedés, a vallást gyakorló embereket pedig „fogyasztói társadalomnak” nevezik.
A munka termelékenysége évezredeken át mindig csak kicsit növekedett. Ez azt jelentette, hogy az emberek munkába fogták a teremtett világ erejét, és az így megtermelt javakat származási rangsor alapján, tehát messze nem egyenlően osztották szét. A középkori keresztények nem érveltek a javak egyenlő elosztása mellett. A kapzsiság viszont bűnnek számított. Felismerték a különböző társadalmi és gazdasági osztályok létezését és megpróbálták elérni azt, hogy azok, akiknek hatalmukban állt elnyomni a szegényeket, ne tehessék őket nincstelenné. Természetesen voltak hatalmas igazságtalanságok a középkori keresztény világban, ezeket az egyházellenesek mindig is előcitálják, az erkölcsi tanítás azonban nem volt teljesen hatástalan. A gazdagság elutasítása és az önkéntes szegénység vállalása nagy tiszteletben állt, és ezt el is várták a keresztény szolgálatban állóktól annak ellenére, hogy az egyház maga hatalmas vagyonokat halmozott fel, végletekig irritálva ezzel a nélkülöző tömegeket.
Az ipari forradalom gyors változást hozott abban, hogy megmutatta: az emberi munka sokkal hatékonyabb lehet. A fosszilis tüzelőanyagokból nyert energiát, az új gépeket és az új termelés megszervezésének új módszereit alkalmazva a javakból sokkal többet lehetett megtermelni ugyanazzal a munkaerővel. A klasszikus szakmák hamar elsorvadtak miután megjelent a tömegtermelés. Ez, úgy tűnt, lehetővé tette, hogy a javakból elvileg elég álljon rendelkezésre ahhoz, hogy minden szükséget és sok kívánságot is betöltsön. Aligha lett volna lehetséges erkölcsileg érzékeny embereknek, így a keresztényeknek is ellenezni ezt az előrelépést az emberi történelemben. Megszületett a kapitalizmus.
A kapitalizmus megszületése óta a keresztény erkölcs hangja csak elfojtottan és zavartan szólal meg. Továbbra is ellenzi a „kapzsiságot”, mégsem száll vele szembe, mert hiszen a kapzsiság az, ami a kapitalizmust működteti. A keresztények nem veszik a bátorságot arra, hogy ezt elítéljék. Az erkölcsi tanításaik nagyrészt arra korlátozódnak, hogy az embereket felszólítják arra, hogy törődjenek azokkal, akik szükséget szenvednek vagy embertelen kegyetlenkedés áldozatai. Csak néhányan kritizálják a rendszert magát általánosságban, ezek a – politikai értelemben vett - radikálisok, hiszen a „fejlett” társadalmakban az iparosodás valóban és jócskán megemelte az emberek többségének az életszínvonalát.
A kapitalizmus új vallása a növekedésben keresi a megváltást. A „megváltás” a kapitalizmus tanai szerint a szegénységből és az azzal járó bajokból való szabadulást jelenti. A korábbi vallások gyakran állították magukról, hogy megtapasztalásokon, az idők során összegyűjtött emberi bölcsességen vagy pedig, mint a keresztényeknél, isteni kijelentésen alapulnak. A kapitalizmus vallása ezzel szemben azt állítja, hogy a tudományon alapul.
Tekintetbe véve, hogy a kapitalizmus tanításai sok ponton milyen élesen szemben állnak a hagyományos vallások tantételeivel, gyors elfogadásuk meglepő. Például a hagyományos vallások ellenzik a kölcsönökre szedett kamatot, legalábbis a szegényektől szedett kamatot. A kapitalizmusban azonban a kamattal járó kölcsön a pénzeszközök alapvető formájává vált. A hagyományos vallások a kapzsiságot főbenjáró bűnnek tekintették. A kapitalizmus vallása, mint uralkodó forma viszont azt tanítja, hogy a racionális önérdek, ami pedig a korlátlan haszon szerzésére irányul, az jellemez mindenkit és ennek természetszerűleg így is kell lennie!
Azok, akiket a legnagyobbra értékeltek a kereszténységben és szentként tiszteltek, leginkább az önkéntes szegénységet választották. Ma az olyan országokban, ahol az emberek többsége kereszténynek tartja magát, azokat tisztelik és követik, akik gazdagok és híresek.
Természetesen túlzás lenne arra gondolni, hogy a hagyományos vallásos értékek, például az igazság és a szegényekről való gondoskodás teljesen eltűntek, de a hagyományos vallások mindegyike az ipari forradalom előtt jött létre és alakította ki tanításait.
Az érem másik oldala a fogyasztói mentalitás. Az ipar csak akkor tud javakat termelni, ha van rájuk kereslet. A kereslet pedig már nem a szükségletektől függ, hanem az emberek vásárlóerején és vásárlási szándékán. A minél több vásárláshoz viszont az kell, hogy még azok az emberek is, akiknek megvan mindenük, ami egy kényelmes élethez szükséges, több dologra vágyakozzanak. A kapitalizmus elmélete szerint, ahogy nő az emberek fogyasztói igénye, úgy nő a termelés nagysága, és így a gyárak egyre több embert tudnak foglalkoztatni, és a valóban szegények száma ezzel párhuzamosan csökkenni fog. Ebből következik, hogy támogatni kell az emberekben a vágyat arra, hogy az anyagi javakból egyre többet szerezzenek meg. Ez ugyan mélyen ellentétes a józan takarékosság hagyományos erényével, de hogyan tiltakozhatnának a hagyományos vallási gondolatok képviselői egy olyan rendszerrel szemben, amelyben a munkanélküliséget és a szegénységet csak a javak folyamatos megszerzésén keresztül lehet csökkenteni? Az már más kérdés, hogy ezeket a folyamatosan bővülő javakat többségében olyan emberek szerzik meg, akiknek nincs is rájuk szükségük.
Az elmúlt néhány évtizedben aztán jelentős „fejlődés” változtatta meg ezt a kultúrát is, mikor a neoliberalizmus lett a kapitalizmus vallásának uralkodó teológiája. A neoliberalizmus már nem is a fogyasztásra, hanem a kínálatra koncentráló közgazdasági elméletet támogatja. Eszerint a kormányoknak nem a javak újraelosztására kell koncentrálnia, hanem arra, hogy azok olyan emberek kezében összpontosuljanak, akik produktív vállalkozásokba tudják azt befektetni. A piac elsőbbrendűségét hangsúlyozta a kormányzati irányítással szemben, és ennek következtében a gazdasági tevékenységek lehető legnagyobb mértékű privatizációja mellett állt ki. Mi pont ekkor léptünk lelkesen és közakaratból a fejlett demokráciának mondott társadalmi berendezkedés világába, röpke néhány év alatt elveszítve a teljes nemzeti vagyont.
A 80-as évekig a világgazdaság alapvetően az egymással kereskedő nemzeti gazdaságokból állt. A cél azonban ezután már egy olyan nemzetközi gazdaság lett, amelyet a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank felügyel és szabályoz. Az, hogy az egész világ egy egységes piacot alkosson, amelyben a nemzeti határok nem játszanak nagyobb szerepet gazdasági szempontból, mint pl. az egyes államok közötti határok az Egyesült Államokban, vagy pici fáziskéséssel Európa országai az Európai Unión belül. A szegény országoknak nyújtott segélyt olyan befektetésekkel lehetett felváltani, amelyet az olcsó és készséges munkaerő és a laza környezetvédelmi előírások vonzanak oda. Bár az elképzelés, hogy a nemzeti kormányok teljesen elveszítsék az irányítást az országuk gazdasági élete felett, nem valósult meg teljesen, figyelemre méltó mértékben sikerült megvalósítani egy valóban globális gazdaságot, ahol a tradicionális szakmák végleg eltűntek, az azokat művelők, legyenek az iparban vagy a mezőgazdaságban dolgozók, összeszerelő emberi robotokká váltak. A piacok spekulatívak lettek, a munkabérek nem az előállítás költségeiből képződnek, hanem a szociális helyzethez alkalmazkodó virtuális számok, hiszen nem valós piaci állapotot, hanem a társadalmi minimumot tükrözik. A bérverseny nem helyi, hanem nemzetközi, így a gyártósorok olyan országokba költöznek, ahol az ott lakók kevesebbel is beérik. A pénz értéke többé nem az adott gazdaság megtermelt javain és aranyfedezetén kerül meghatározásra, hanem fiktív folyamatokon. Egy adott nemzeti gazdaság fizetőereje nem a megtermelt javak összessége, hanem a piacok aktuális véleménye az adott nemzeti gazdaságról. A hitelállomány a kamatráta függvénye, ami pedig egy mozdulattal befolyásolható azok részéről, akik a hitelfeltételeket megalkotják, és a hiteleket folyósítják. A nemzeti kormányok teljesen ugyan nem veszítették el az irányítást az országuk gazdasági élete felett, de a kapitalizmus vallása előtt korábban egyetlen vallásnak sem sikerült ilyen messzire jutnia a céljai megvalósításában! Birodalmi függésről beszélünk, illetve nem beszélünk, mert ezt felemlíteni csakúgy nem szabad, mint mondjuk a szovjet időkben. (Aki mégis beszél róla, az azonnal szélsőségessé válik, azt pedig, hogy ki a szélsőséges, mindig a többséggel rendelkező politikai erő mondja meg, aki magát a politikai palettán egyébként mindig középre helyezi.)
Persze a kapitalizmust is megrázták időnként a különböző mértékű gazdasági válságok, de egy olyan hatalmas vallás, amelyben sok ember szocializációja mélyen gyökerezik, nem dől össze akkor, ha az istenét kihívások elé állítják. A világ vezetői, még akkor is, ha változtatnak a politikájukon és bizonyos reformokat vezetnek be, továbbra is a gazdasági növekedés istenét imádják, az emberek pedig továbbra is a fogyasztói mentalitást követik. Nem akarom napi politikára leegyszerűsíteni a mondanivalómat, de jól látszik az előző megállapítás igazsága. Tavaly a „szavazófülkés forradalom” jelzővel lezajlott választásokat követően a választást megnyerő koalíciós kormányzat erőteljesen érvelt a nemzeti gazdaság erősítése és a globalizációs folyamatok káros jelenségei ellen, de valójában ez csak retorika maradt, mert ezzel párhuzamosan a kormányzati kommunikáció egyik leglényegesebb eleme pont a hiánycél tartása és a gazdaság növekedési pályára való állításának terve, vagyis pontosan annak az istennek a szolgálata, amiről az imént beszéltünk. A rendszert magát nem kérdőjelezi meg senki! (Forradalomról tehát szó sincs!)
Amikor a keresztények elfogadták kívánatos célként a gazdasági növekedést és mindazt, ami a növekedés létrehozásához szükséges, ezt abból a meggondolásból tették, hogy ez hasznára lesz az embereknek általában, és ezen belül a szegényeknek különösen is.
Pedig Jézus egyértelművé tette, hogy nem szolgálhatjuk egyszerre a gazdagságot és Istent. Jézus figyelmeztetése ellenére, sokan mi magunk, keresztények is megpróbálunk mind a kettőnek szolgálni. Nem járunk sikerrel, ahogy ezt már Jézus előre megmondta, és drága árat fizetünk a hűtlenségünkért: itt maradtunk irányt vesztetten.
Így lett világnézeti, vallási és erkölcsi téren korunk legnagyobb kihívása az irányt vesztettség, a közös mércébe és az abszolút értékekbe vetett hit megingása. Az ipar forradalma az ismeret forradalmává is vált. A könyvnyomtatás egy polcra tette a Bibliát, a Talmudot, a Koránt, Buddha tanításait, Aquinói Szent Tamást és Lao Ce-t. Az ismeret forradalma mellé társult informatikai technológia pedig a valaha is létezett emberi tudást akár egyetlen személyi komputeren meg tudja bárki otthonában jeleníteni. Ma már az utcán is egymás után ütközünk a legkülönfélébb vallások misszionáriusaiba. De melyikkel álljunk szóba a sok közül? Többé nem a Biblia a vallásoktatás alapja, a kereszténység csak egy a szabadon választható vallások között, nem mérték-, és irányadóbb, mint a többi, amelyek mellé (ha ugyan nem alá) lett rendelve.
A modern ember persze szabadságjogról beszél, de mint kiderült, ez a szabadság csak talajvesztés. A folyamat következménye az abszolút mérce, a közös igazodási pont, a közös irányadó értékrend elvesztése, a teljes irányvesztés, amikor az ember teljesen önmagára van utalva. És ha nincs egy abszolút mérce, ami irányt, biztos talajt adna számára, akkor nem csoda, hogy a gondolkodásmódja szélsőségesen szubjektív: tehát igaz az, amit ő igaznak tart, mintha mindent meg tudna ítélni, ugyanakkor többnyire híjával van az ehhez szükséges eszközöknek, szempontoknak, ismereteknek – pont úgy működik ez, mint a liberális demokrácia. A liberális demokráciában a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” mítosza arra kárhoztatja özv. Takács Sándornét, hogy döntsön: például a szegregált oktatást preferálja, vagy sem. Özv. Takács Sándorné még a kérdésfeltevést sem érti, és ezzel nem kigúnyolni akarom őt, hanem bemutatni azt, hogy a liberális demokráciában az ember olyan döntések elé van állítva a szabadságjog zászlaja alatt, amely döntések meghozatalához nincs képessége. Híján van a döntéshez szükséges eszközöknek, szempontoknak, ismereteknek. Márpedig az ő szavazata dönt. A szavazat pedig hogyan születik? Hát pontosan az ismerthiányból fakadóan úgy, hogy az kapja meg az adott szavazatot, aki meggyőzőbben tudja özv. Takács Sándornét rábírni a szavazatának biztosításáról. A virtuális valóság nyer, az a virtuális valóság, melyet özv. Takács Sándorné a legkülönfélébb reklámokból tapasztal meg. A kapitalizmus vallásának teológiája a „szabadságot” ígéri az embernek, de ez a szabadság csak látszat. Vízió. Az embert a szabadság mítoszával általában el lehet kápráztatni. Azonban ahogy elkápráztatta az egész emberiséget a Nagy Francia Forradalom azzal, hogy az embert szabaddá kiáltotta ki, úgy taszította a leggonoszabb szolgaság igájába. Ugyanis az ember nem szabad! Ha valaki azt hiszi, hogy az ember szabad, az ne igyon vizet egy hétig, és akkor rájön, hogy mennyire nem szabad. Ne egyen ételt egy hónapig, és akkor rájön, hogy mennyire nem szabad. Rakja a kezét a tűzbe, és rájön arra, hogy bizony törvényszerűségek vannak, ha más nem, de fizikai és biológiai törvényszerűségek. De elég, ha nem vesz levegőt, és rájön, hogy kémiai törvényszerűségek is vannak. És sorolhatnám… Az emberi együttélésnek is törvényszerűségei vannak. A pszichikumnak is törvényszerűségei vannak. Sőt, az ember spirituális létezésének is törvényszerűségei vannak.
A kapitalizmus vallásában élő ember erkölcse az adott helyzettől, illetve környezetének erkölcsi színvonalától függ: nem bűn a bűn, ha nem látja senki. A vallásossága szinkretista és individualista: vagyis mindenből összeválogatja a neki tetszőt, így megszülető privát igazságturmixával pedig a saját vallásosság igényét igyekszik kielégíteni, mert bár a kapitalizmus vallásában megszületett a modern ember, és a modern embernek a tudományba vetett vakhite, a ráció, csakhogy, mint látjuk, ez a ráció, ez a modernitás a társadalmi folyamatoknak köszönhetően gépies, rabszolgaság-jellegű életvitelt hozott legtöbbünk számára. Ez pedig elnyomta egyik éltető szükségletünket, a saját magunkkal, a bensőnkkel való törődést és összhangot, a lelki békét. Ahogyan elgépiesült a kapitalizmus emberének mindennapi élete, ahogyan a nemzeti gazdaságból a globális gazdaság lett a mindennapi élettér színtere, ahogyan eltűnt a nemzeti kultúra a multikulturális világban, úgy váltotta fel az irányt vesztettség következtében a "modernitás"-nak a tudományba, észbe vetett vakhitét az élményközpontú, individualista "posztmodernitás", előállítva a nyugatinak nevezett kultúra ellenkulturális mozgalmait, mint például a hippizmust, amely ellenkultúrák különféle vallási-világnézeti irányzatokkal igyekeztek a vákuumot betölteni.
A kapitalizmus vallásának általános gyakorlásából törvényszerűen következő ellenkultúrát az egyszerűség kedvéért nevezzük új szellemnek.
Ezeknek az ellenkulturális mozgalmaknak, melyeknek sokszínű változataival találkozunk a világban és Magyarországon egyaránt, közös gyökerük van és ez a közös gyökér, mint új vallási rendszer egy asztrológiai megállapításhoz nyúl. Az ősi asztrológiai világkép szerint az állatöv jegyei 2140 évenként egyet fordulnak, s a nekik tulajdonított hatásnak megfelelően a világ is változik. Eszerint a Halak jegyét és korszakát felváltotta a Vízöntő korszaka. A Halak korszakát a kereszténység "lejárt korszakának" titulálják, méghozzá a hal őskeresztény szimbólumára hivatkozva. (Itt egy piciny félrehallás van, mert a hal valóban keresztény szimbólum, a halak viszont nem.)
Az új szellem szerint a Vízöntő korszakában az ember végre kinő kiskorúságából és hibáiból, végre úrrá lesz gazdasági, társadalmi problémáin, általában véve önmagán és a körülményein. Az új társadalom felépítése hierarchiamentes lesz, azonos szintű helyi központok hálózata. Az új szellem szerint a társadalom átváltozása az egyének spirituális fejlődésével, átváltozásával kezdődik. Az egyén szellemi fejlődéséhez az összes vallási hagyomány javát kell ötvözni, ugyanis minden vallás közös forrásból: istentől ered, s ugyanoda: istenhez vezet, csak különböző utakon. Minden vallás ugyanarról az istenélményről beszél, csak a megfogalmazás más. A vallás lényege az önmegvalósítás, ami az előzőekből következően istenmegvalósítás. Mindenki a maga valóságát teremti meg: mindegy, miben hisz, csak higgyen valamiben. Az új szellem a keresztény vallás tanításainak és szókincsének elemeit is felhasználja, de teljesen átértelmezi. Hivatkozik a Bibliára, hogy kölcsönvegye a tekintélyét, de az idézetek és az egyes kifejezések mindig ki vannak emelve az eredeti összefüggésükből. Úgy jellemezhetnénk ezt a technikát, mint Iréneusz püspök a gnosztikusokat a 2. században – nem véletlen, hiszen a ma hódító új szellem is jellemzően gnosztikus -, tehát szétszednek egy királyt ábrázoló mozaikot, majd egy kutya képét rakják ki a mozaikkövekből. Eszerint pedig Isten már nem rajtunk kívülálló természetfölötti személy, hanem "igazi vagy mélyebb énünk", egy meditáció által megvalósítható "tudatállapot". Jézus Krisztus "valójában" csak egy a mesterek, az emberiség nagy tanítóinak sorában (mint Krisna, Buddha, Lao Ce). A Szentlélek "valójában" személytelen, misztikus vagy pszichikus erő. Az imádság "tulajdonképpen" bevált pszichotechnika vagy mantra. A Szentírás tanúsága szerint is, a csillagok fizikai törvényeknek alávetett fizikai tárgyak, és nem sorshatalmak! Az új vallási szellemiséget magáévá téve az ember a Teremtő helyett teremtett dolgoktól függőnek hiszi magát, amelyeket képes természetfeletti erőként, démonként, angyalként imádni és félni. Az új szellem szerint az un. paradigmaváltás idejét éljük. A már említett irányt vesztettség következtében a "modernitás"-nak a tudományba, észbe vetett vakhitét felváltotta az élményközpontú, individualista "posztmodernitás", amely különféle vallási-világnézeti irányzatokkal igyekszik a vákuumot betölteni. Egész pontosan:
-          A kereszténység előtti vallások többé-kevésbé modernizált formáival. Ez az új pogányság (neo-paganizmus): pl. a boszorkányok és táltosok.
-          A kereszténység alatti vallásossággal. Ez az új babonaság (neo-okkultizmus): a kártya- és tenyérjóslás, a mágia, az asztrológia, a spiritizmus és az őshagyományok újra felfedezése.
-          A kereszténység melletti vallásokkal, főleg a keleti misztikával.
Ezeknek a szellemi irányzatoknak az újjáéledése a modernitásból kiábrándult emberek útkeresésének a része úgy a nagyvilágon, mint Magyarországon.
Így jutottunk tehát ide, ahol megtalálható minden a régi-új szellemi irányzatokból. A jó szándékú érdeklődő mindent megtalál a magyarságkutatások és az ősinek mondott magyar hagyományok felfedezése kapcsán, függetlenül attól, hogy ezek az elméletek időnként egymással is teljesen összeférhetetlenek. Látható, hogy a kor embere, itt a kapitalizmus csúcsán, szembe került a racionalizmussal.A kapitalizmus vallása elnyomta az ember belső világát és a belső világhoz kötődő belső értékeit, általában az érzelmeket, az egész lényünkkel való átélést. Mivel pedig kielégülni nem tudó létszükségletről van szó, szinte természetes korunk emberének miszticizmusra való hajlama, akkor is, ha ez a kompenzálás ugyanolyan végletes, mint maga a racionalizmus. Az új szellem részeként a magyar megmaradásért szónoklók azonban a nemzeti ébredés helyett a nemzeti passzivitást sugallják. És talajt nyernek ehhez, mert a kor embere az aktivizmussal is szembekerült. A gazdasági növekedés kényszerét célzó, mindenünket átható gazdasági tevékenység és a teljesítményorientáltság uralma túlszervezettséget, gépies életvitelt, túlhajszoltságot eredményezett, ami együtt nem hagyott teret a testi-lelki pihenés, kikapcsolás, a belső csönd, az önmagunkkal és egymással való kapcsolat számára. Természetes tehát menekülésünk a passzivitáskultúrába és a vonzódásunk a misztikához, ezotériához, ami új, belső lényegünkből, ősmagyarságunkból fakadó fejlődést ígér. Egy utópiát, amivel csak az a baj, hogy nem saját tetteinktől, hanem kozmikus erőktől eredezteti és várja a nagy változást, a „paradigmaváltást”. Politikai semmittevéssel azonban nem lehet társadalmi változást előidézni.
„A pénzügyi válság egyre fokozódó elmélyülése szoros kapcsolatban van az idei év energiáival, amikor minden olyan rendszernek szükségszerűen össze kell omlania, ami nem szolgálja tovább a spirituális felemelkedésünket. Ahhoz, hogy tovább tudjunk emelkedni a spirituális csillagösvényen komoly változásnak kell bekövetkeznie a világ teljes rendszerében.” - kapom ezeket a leveleket, amelyek asztrológiai sorshatalmakra hivatkoznak, s amely sorshatalmak meg fogják változtatni a körülöttem lévő világot, benne a saját sorsomat. Nem én, s ez a lényeg, hanem kozmikus energiák fogják spirituális fejlődésemet előidézni. Semmit nem kell tennem, nézhetem továbbra is José Armando-t a TV-ben, majd a világ változik. Megjegyzem, ha kiállunk a szántóföld szélére és energiát szórunk felé, kozmikus energiát, isteni energiát, vagy éppen kérjük a sorshatalmak közbenjárását, akkor sem termékenyül meg a föld ezektől az energiáktól. Viszont ha elővesszük az ekét és felszántjuk vele, a szántásba pedig magot vetünk, őszre lesz kenyerünk!
A magyarság észrevétlenül a lehető legpasszívabbá vált politikai értelemben. Kiknek jó ez az inaktivitás? Elsősorban azoknak, akiknek az az érdeke, hogy a magyar ember ne kérdőjelezze meg a rendszert magát.
A globalizmus és az új vallási szellem, amelybe tehát az ősinek mondott magyar vallásosság újrafelfedezése is szervesen tartozik, úgy tűnik, hogy egymásnak szembe menő folyamatok. De csak úgy tűnik! Valójában az új szellem a maga pogányságával, táltosaival, boszorkányaival, okkultizmusával, ezotériájával, mágusaival és őshagyományaival közvetlenül a globális törekvéseket szolgálja ki. Ez meglehet döbbenetes kijelentés, de nem véletlenül, vagy éppen retorikai fogásként állítom, hogy mesteri csapdával állunk szemben. Skizoid állapotba kerültünk. Egyik oldalon elutasítunk mindent a globalista felfogásból: erős államot akarunk, ami megvéd minket a szabadjára engedett piac kizsigerelő törvényeitől, visszaállítja a nemzeti és ezen belül a helyi gazdaságokat, védelmet adva a multinacionális konszernek erőfölényével szemben, és lehetőséget teremtve a nemzeti önrendelkezésnek. A másik oldalon pedig a globalista kultúra ellenkultúrájaként eldobjuk az alapértékeinket, amik pont megvédhetnének a globális gazdaság nemzetvesztő folyamataitól, és elfogadva ezt az új szellemet, elfogadjuk a passzivitást, mert azt hisszük, hogy most megtaláltuk önmagunkat, legbensőbb igazi énünket, nemzeti identitásunkat, és ősi, egyben hősi nemzeti múltunkat. Önként, de tudattalanul lemondunk a cselekvésről és a védekezésről, mert várjuk a kozmikus erőktől a paradigmaváltást, ami majd helyére teszi a világ dolgait, közte a mi dolgunkat is. A magyar ember a multikulturális folyamatok béklyóiból való szabadulásként új szellemet vall magáénak, és ennek a szellemnek a fényében azt mondja, hogy „a magyarság valós eredetét eddig eltitkolták előttünk, hamis történelmet tanítottak, ezért most felfigyelünk az alternatív magyarságkutatók elméleteire, és visszatalálunk ősi hagyományainkhoz. Ezen ősi hagyományaink alapján újra egységet találunk a teremtő erőkkel, mely erőket nem templomainkban, hanem ősi beavatási szertartásainkban keressük, hiszen teljesen mindegy, hogy az ember mely vallási körhöz tartozik. Az új szellemiség által egy magasabb erő, tudás, értelem közvetítése történik, a megtapasztalás élményét pedig energiának nevezzük, olyan energiának, ami magától az Élettől ered. Életet nagybetűvel írva, mint személyiség, hiszen szellemi irányultságunk univerzális, mert „minden egy”, valamennyiünkben ott van Isten, aki a minden dolgok egysége. Az egyház tanításait kategorikusan elvetjük, mert az egyház csak rátelepedett az igaz tanításra, sőt tűzzel, vassal irtotta a magyarság ősi hitét, lásd: István, vagy Koppány kérdése, így a hit által birtokolt ősi tudást is. Mi azonban, mint Istentől eredő ősnép, értjük a kereszténységet, értjük az igazi jézusi tanítást, amit amúgy a római egyház Pál apostolon, tehát Saul rabbin, mint zsidó ügynökön keresztül elferdített, és hamis kánont alkotott.”
Ezt mondjuk. A mondatból tisztán kihallatszik az új szellem gnosztikus jellege, és tisztán kihallatszik egyházellenessége. Tudom, ez is összeesküvés-elméletnek hat. Mindenesetre az aczéli kultúrpolitika mesteri, mondhatnám ördögi fogása volt, hogy pénzt adott Szörényiéknek az „István, a király” bemutatására. A hetvenes évektől kiteljesedő néptánc-mozgalom a nemzeti ébredés melegágyaként már nem fért bele az internacionális kultúrába, ezért a szocialista kultúrpolitika úgy engedélyezett, hogy közben rést ütött a pajzson: Koppány, vagy István? „Mondd, te kit választanál?” Az egypártrendszerben ez egy haladó, liberális kérdésfelvetés! Szinte mindegy volt, hogy merre keres utat a nemzeti gondolat, csak nehogy a kereszténységhez találjon vissza, mert az, ahogy nemzetmegtartó erőként funkcionálni képes volt ezer évig, úgy az ipar forradalma és a tudomány mindenhatóságába vetett hit elmúlásával félő, hogy ismét képes lesz megtartani a nemzetet. István, vagy Koppány? A turáni átok beteljesedett. Az aczéli kultúrpolitika remekeként harminc éve rágódunk ismét ezen a kérdésen, és a magyar ismét leköpi a magyart. A szittya magyar kiközösíti azt a magyart, aki nem hisz a sumér eredetben, azzal, hogy az Habsburg-bérenc, komcsi, szoclib, vagy ha éppen keresztény, akkor meg zsidó-ügynök.
 
Ha így áll a dolog, márpedig így áll, akkor beszéljünk egy kicsit magyarságkutatásról, ősmagyarságról, ősi vallásosságról. Én nem szeretnék most kiemelni egyetlen felfedezést, tanítást, iskolát, vagy éppen személyt, és arról megmondani, hogy jó, vagy rossz. Ahogy az előbb vallási gondolatokat említettem, a fogalompontosítás eszközével éltem, és összefüggésekre próbáltam a figyelmet felhívni. Most történelemről fogunk elmélkedni, és itt is ezt az eszközt használnám, pontosítanám a fogalmakat, meghatározva az alapvető jellemzőiket. Történelemszemléletet szeretnék közvetíteni, nem pedig a „megmondó ember” pozíciójában tetszelegni. Már csak azért is, mert én is nagy kíváncsisággal és várakozással olvasom a különféle szerzők és kutatók munkáit, és sokszor fordul elő, hogy míg az egyik oldalon az adott szerző fényesen és lényegre törően tár fel egy-egy valóban értékes felfedezést, addig a másik oldalon slendriánul következtet egy valóban buta megállapításra. Ezzel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a történettudomány is egy szakma, és pontosan úgy kell elsajátítani, mint más szakmákat. Először is, a történettudomány sem egyedül könyvek olvasásából áll, hanem először is az a kérdés, hogy milyen könyvet olvasok! Mi abból elfogadható-átvehető, mi az, hogy „adat”, mi az, hogy „tény” és végül a „módszer”: mit, hogyan lehet összekapcsolni, összefüggésbe hozni egymással.
Akkor tehát legelőbb definiáljuk a „magyar” fogalmát. Ez máris nem olyan egyszerű. Mindenki tudja, hogy Magyarország mindig is a hadak útja volt, tanyát vert itt a tatár, a török, a német, az orosz, és amíg ezek itt tanyáztak, addig mi keveredtünk velük. Keveredtünk azokkal is, akikkel közösen éltünk. Svábbal, tóttal, szerbbel, románnal, zsidóval… Csak azért mondom, mert felmerül a kérdés, hogy létezik-e olyan közülünk, vagy bárhol a világban, aki vissza tudja származtatni a családját keveredések nélkül – nem tovább – mondjuk Árpád nemzetségéig?!
A „nép” fogalmát a tudomány sem tudja egyenes úton meghatározni, ugyanis a nép nem a nyelv, nem a népnév, nem a vallás, nem a használt tárgyi kultúra, nem a népi művészet és népi hagyományok, vagy éppen nem a biológiai azonosító jegyek közül az egyiknek vagy másiknak, hanem ezek összességének eredménye, amit ráadásul alapjaiban határoznak meg a tudati és társadalmi tényezők.
Rá kell, jöjjünk, hogy a „nép” gyakorlatilag szellemi produktum. Ez pedig egy csomó kérdést vet fel, többek között, az eredetkutatásokkal kapcsolatban is.
Már Tacitus, az ókori történettudós foglalkozott a problémával, aki a népet a testi megjelenéssel, az erkölcsökkel, életmóddal, szokásokkal, hitvilággal, a nyelvvel, és a fegyverekkel próbálta meghatározni.
Nyilvánvaló, hogy a különféle népek között jelentős különbségeket lehet felfedezni már külsőre is, vagyis antropológiai jegyeik alapján. Általában nehezen összetéveszthető például egy svéd egy spanyollal, vagy egy német egy olasszal. Általában! És itt az „általában” szónak óriási szerepe van, mert a kivételek máris elgondolkodtatóak, ugyanis ha kutatunk egy nép után, a külsődleges jegyek épp a nagyszámú kivételek miatt nem jelenthetnek biztos kiindulópontot. Ráadásul, ha egymás szomszédságában élő népeket vizsgálunk, akkor kiderül, hogy külső megjelenésük alapján nem is lehet őket megkülönböztetni. Sőt ez igaz az ételeikre és a szokásaikra is. Különböztess meg külsődleges jegyek alapján egy norvégot egy dántól, vagy éppen a balkáni népeket egymástól. A népi folklór sokat segíthetne, de csak a közelmúlt vizsgálható általa, hiszen pl. a népviseletek legtöbbje csak az újkorban alakult ki, korábban nem léteztek az egyes népek közt ezek a ma szembeötlő különbségek. Emellett a folklórnak számtalan olyan eleme van, ami az egész világon föllelhető, például ahol megél a szarvas és a sas, mindenütt megkülönböztetett tiszteletnek örvend, amit mondák, mesék nagy sokasága mutat – ezek az állatok nem egyedül a magyar hitvilág és mondakincs főszereplői; nem is mindenki ősmagyar, akinél szarvassal vagy sassal kapcsolatos mesét jegyeztek föl!
A ma mindent eldöntőnek hitt tudományterület, a genetika szerint a külsődleges jegyeikben általában egymásra nagyon hasonlító hollandok és a dánok, vagy a svájci németek és a németek, vagy a svédek és a norvégok, vagy a portugálok, spanyolok és olaszok nem rokonai egymásnak. De ne szaladjunk előre, nézzük a nép további jellemzőit, vegyük a nyelvet.
„Nyelvében él a nemzet!”
Nos, önmagában ez nem igaz. Sajnos a nyelv nem etnospecifikus. Tucatnyi példa mutatja, hogy a nyelv messze nem kizárólagos jellemzője egy népnek. A népvándorlás kori germánok sok-sok dialektusa mondjuk egy jó példa. De ugyanezt mutatja a kora középkori szlávok sokféle dialektusa is, és ha a mai korból is akarunk példát hozni, mutathatjuk a rengeteg féle muszlim népet, akik egy nyelven, az arab nyelven írnak és beszélnek. Vagy épp fordítva: a saját nyelvvel nem rendelkező, több nyelvet beszélő, mégis egységes nemzeti identitást és tudatot ápoló népet vegyük, a svájciakat. Vagy vegyük az Egyesült Államokat: töméntelen mennyiségű nép egy nyelvvel, az angollal, ráadásul az egyik legerősebb nemzettudattal. Hogy felmenőik honnan jöttek, ma már mindegy, mert ők mind amerikaiak, ők az amerikai nép.
Ha mindehhez hozzátesszük a történettudomány megállapítását, hogy alig van nép, amelyik a nyelvét legalább egyszer, de általában többször is ne cserélte volna, sőt: éppenséggel az egynyelvűség az, ami ritkaság számba megy, akkor végleg igazolva látjuk, hogy a nyelv alapján történő azonosítás nem elégséges. (Napi példát hozok, az írek és a skótok az újkor óta angolul beszélnek.)
019.jpgInternetes levelező listáimról szótárszerű összehasonlításokat is találok a mai magyar nyelv szavai és más, akár több ezer éves népek szavai között, bizonyítva ezáltal a két nép közötti rokonságot. Nyilván, akik a különféle rokonságok bizonyítására szolgáló szótárakat készítik, nem tudják, hogy amikor ősmagyar mivoltunk igazolására ezekkel a nyelvi összehasonlításokkal bűvészkedünk, pontosan a finnugrizmus módszertani hibájába esünk, mert a nyelvi azonosságok felfedezéséből történeti következtetéseket vonunk le. Ma ugye gyűlöljük a finnugor elméletet, azt mondjuk róla, hogy a cionisták és a Habsburgok azon közös törekvésének eredménye, mely a magyarokat meg akarta fosztani büszke múltjától. Én nem tudom, hogy a cionisták és a Habsburgok elvárták-e az újkori kutatóktól a magyar gyökerek meghamisítását, de ebből a szempontból most nem is érdekes. Az viszont érdekes, hogy a korabeli összehasonlító nyelvészet óriási módszertani hibát vétett: a nyelvészeti paleontológia megállapításait átvetítette egy másik tudományágra, a történettudományra, aminek eredményeként azt gondoltuk, és még ma is ennek a módszertani hibának az eredményét tartalmazzák tankönyveink, hogy a nyelvrokonság vérrokonsággal jár együtt. Egyébként ez a tévedés nem magyar sajátosság! Történetesen német nyelvtudósok vonták le még a romantika korában azt a következtetést, hogy amennyiben felfedhető az összehasonlító nyelvtudomány segítségével az indogermán ősnyelv, akkor felfedhető az ezt a nyelvet beszélő indogermán ősnép, illetve annak ősi szállásterülete, vagyis az indogermán őshaza. Nálunk a finn és ugor nyelvrokonság felismeréséből, amely tagadhatatlan, hisz alapszókészletünk majd felét kiteszi, erre a mintára született hamis történelemszemlélet, vagyis a finn és magyar vérrokonságra, közös eredetre vonatkozó történeti tanítás. A különböző tudományterületek eredményei közt nem feltétlenül van átjárás és ezek az eredmények nem vetíthetők ki automatikusan egymásra. Ha így teszünk, márpedig a most tárgyalandó magyarságkutatásoknál is így teszünk, az igazságtól nagyon messze eső eredményeket kaphatunk.
Ki a magyar? Ez tehát a kérdés. A megválaszoláshoz maga a népnév sem mond semmit, hiszen a népnév az gyűjtőfogalom, persze az ősmagyarság magyarázói ezzel is operálnak, mint pl. Hérodotosznál Szkítia fogalmával, vagy sorolhatnám… Mellesleg igen veszélyes egy mai élő nyelvből összehasonlításokat tenni egy több ezer éves nyelvi kifejezésre.
Ki a magyar? Induljunk ki a régészeti leletekből? Induljunk! Nem egy magyarságkutatási megállapítás régészeti leletekre hivatkozik.
A régészeti leletekkel kapcsolatban sokáig élt tudományos körökben is az a meggyőződés, hogy egy-egy régészeti kultúra, vagy egy-egy jellegzetes tárgytípus valamely néphez kapcsolható. Hát kérem pl.az Avar kaganátusban nagyon sokféle nép élt, de a régészeti nyomukat ezeknek a népeknek alig lehet kimutatni. Ugyanis az észlelt különbségeknél nem tudni, hogy azok etnikai különbségek, tehát más-más népet takarnak, vagy másfajta különbségek. Mindamellett az Avar kaganátus kétszázötven évnyi fennállása alatt, ahogy a feltárt leletek mutatják, az anyagi kultúra igen sokat változott, akik pedig ezeket a tárgyi eszközöket használták, azokat a népeket ma mégis egységesen avarnak nevezzük. De gondoljunk a magyarságnak az államalapítást követő markáns kultúraváltására. Ha mondjuk, nem tudnánk a sokat emlegetett kultúraváltásról, vagyis a kereszténységet államvallássá tevő folyamatról, akkor a 10. és 11. századi magyarországi régészeti leletanyagot értékelők azt mondhatnák, hogy azok két különböző néptől valók, olyan hatalmas a különbség, pedig mindenki tudja, hogy ugyanarról a magyar népről beszélünk. Megállapíthatjuk tehát, hogy önmagában a régészeti lelet sem etnospecifikus. De még a megtalált kultúra sem. 900-ból való, tehát korabeli írott forrás azt mondja, hogy a morvák magyarok módjára borotválják a fejüket, míg a bajor püspökök magyar módra öltözködnek. Vagyis igen rövid egymás mellett élés is a kultúrák keveredését hozza. És ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a morvák, bajorok és magyarok nem voltak rokonai egymásnak.
Akkor nézzünk egy egzakt tudományágat, a humánbiológiát, mert mint említettem, ma mindenki ettől várja a végső bizonyítékot. Azok a magyarságkutatásokkal foglalkozók, vagy ezek állításait olvasó emberek is, akik egyébként mind tudományellenesek. A Magyar Tudományos Akadémia az ő véleményük szerint maga a fertő, és csak arra hivatott a hivatalos tudomány, hogy eltitkolja és meghamisítsa az igazi magyarságkutatások eredményeit. Ugyanakkor mégis a tudománnyal takaróznak az előadók, és ha olyan kutatási eredményt vagy részeredményt találnak, mely megerősítheti álláspontjukat, akkor fennhangon hivatkoznak rá. Ez lenne a kisebbik baj, a nagyobbik az, ha egy-egy tudományos publikációból önkényesen kiragadnak részeket és azokat a saját elképzeléseik szerint magyarázzák. Döbbenten olvasom időnként a „magyar megmaradás” oldalakon az eredetileg akadémiai kutatási eredményeket közlő publikációkat oly mértékű ferdítésekkel és szándékoltan téves következtetésekkel, hogy az már vérlázító. Még akkor is, ha az eredeti akadémikus publikáló az eredeti publikációban már előre figyelmeztetett a helytelen, kimondhatjuk: dilettáns következtetések hibáira, a kutatások új értelmezőit ez teljesen hidegen hagyja.
Szóval humánbiológia! A tudományterület vizsgálati módszereit kevésbé ismerő embertől nem feltétlen várható el, hogy az itt született kutatási eredményeket megfelelően kezelje, de a szakemberektől igen. Mindenesetre a műkedvelő őstörténészek ettől a tudományterülettől várják a mindent eldöntő bizonyítékot, pedig a humánbiológia, ezen belül pedig a genetika nem oldhatja meg a történettudomány problémáit, és nem is oldja meg. Hiába a tudományág egzaktsága, miként az egyes emberektesti jegyei, úgy a génjeik sem jellemeznek népeket. Bele kell törődni abba a felismerésbe, hogy a nép, a nyelv és a gének összekapcsolása történetileg irreleváns! (Dilettáns következtetéseket elkerülendő, szögezzük le: agenetikusokpopuláció-fogalma nem azonosatörténészeknép-fogalmával.)
Egyébként ez sem mai keletű kutatási terület, és konkrét kutatási területtel szembeni társadalmi elvárás. Ugyanis már a 20. század elején elterjedt a történeti embertan és a vércsoportok etnikai szempontú kutatása. Történettudományi eredményeket azonban a kutatásokkal szembeni felfokozott elvárás ellenére sem tudott produkálni. A vércsoportok etnogenetikai relevanciája sajnos nagyon csekély, az egyes vércsoportok területi gyakorisága messze túlnyúlik mindenféle etnikai, nyelvi csoportosuláson. Például a „B” vércsoport gyakorisága azonos Észak- és Dél-Amerika, valamint Grönland népességei között, márpedig ez rendkívül különböző eredetű és összetételű népesség. A történeti és nyelvészeti adatok szerint egyértelműen norvég eredetű izlandiak vércsoportjai még csak véletlenül sem a rokonoknak tartott norvégok vércsoportjaihoz, hanem a skótokéhoz és írekéhez állnak közel. Az egyik ázsiai Gm-marker a mai magyaroknál ugyanolyan arányban fordul elő, mint a perui kecsuáknál, egy thaiföldi csoportnál és haifaiaknál, viszont alacsonyabban, mint a belső-ázsiai népek legtöbbjénél – ahol állítólag több időt töltöttünk, mint amennyi eltelt Krisztus kereszthalála óta. Ahogy napvilágra látott a perui indiánokkal mért genetikai közelség, azonnal kötetekre rúgó elméletek születtek – természetesen nem genetikusok által szerkesztett, vagy legalább lektorált formában – a magyarok 30-40 ezer évvel ezelőtti kulturális dominanciájáról az amerikai kontinensen és persze „bizonyítékok” láttak napvilágot a dél-amerikai piramisokban fellelhető székely-magyar rovásírás jelenlétéről.
Sajnos a legújabb tudományág, a genetika sem tud önállóan választ adni az eredetkérdésekre. A sokak által hivatkozott és perdöntőnek bélyegzett EU19 marker a magyarokat a lengyelországi és ukrajnai recens népességhez kapcsolja, márpedig azt komolyan senki sem gondolná, hogy a magyarok lengyel vagy ukrán, vagy fordítva: a lengyelek és az ukránok magyar származásúak volnának. A 2000-ben publikált Semino-féle eredményeket ősmagyarjaink úgy fordítják le maguknak, hogy a magyar a 70 ezer éves európai ősnép.
A Semino-féle genetikai kutatás egyik „speciális” értékelésének hatására „nemzeti” barátaim a legnagyobb lelkesedéssel írták ki a zászlajukra, hogy a peruiak után most éppen a lengyelekkel és ukránokkal vagyunk ősi barátságban, pedig az EU19-es marker kutatási anyagait elemző akadémikus előre figyelmeztetett arra, hogy ez a genetikai eredmény sem vonható a történettudomány tárgykörébe. 
Elsiklottunk egy, az előbbi kijelentésen: „az egyik ázsiai Gm-marker a mai magyaroknál ugyanolyan arányban fordul elő, mint a perui kecsuáknál, egy thaiföldi csoportnál és haifaiaknál…” A szokásos részeredmény-kiemeléses módszerrel azonnal magyarázni kezdtük a magyarok és a dél-amerikaiak közötti rokonságot, sőt még a thaiföldi rokonságra is magyarázat született, de a haifaiakkal való genetikai hasonlóságról mindenki mélyen hallgat. Miért?! Mert Haifa zsidó település, ami Tel-Aviv városától 90 km-re, északra fekszik a Földközi tenger partján, beépítve a Karmel-hegyet? Mert akkor az előbbi logika alapján a zsidókkal is vérrokonságban vagyunk?! Szerintem a nagyon-magyar elméleteket gyártókat és hallgatókat ettől a lehetőségtől kiveri a víz…
Tehát a genetikai eredmény nem vonható automatikusan a történettudomány tárgykörébe. Már csak a genetikai minták vételének kezelhetetlen volta miatt is. Csak futólag vegyük számba a kora középkori Kárpát-medence, illetve Magyarországnagyonsokféle eredetű és nyelvű népeit Krisztus születésétől az Árpád-házi királyok kihalásáig: szarmaták, alánok, jazigok, markomannok, kvádok, dákok, Pannónia romanizált lakói, keleti gótok, vizigótok, herulok, szkírek, gepidák, hunok, vandálok, langobárdok, avarok, bajorok, keleti, nyugati és déli szlávok, honfoglaló magyarok, besenyők, uzok, kunok, jászok, svábok, frankok.
Futó számbavétellel is 27 népet soroltam fel, és arról még nem is beszéltünk, hogy a rabszolgatartás korát vizsgáljuk, tehát mindezen népek mellett például az idehurcolt rabszolgák is ott vannak az utólag már felfejthetetlen származásukkal, de a közösen nemzett utódaikkal. Eleink az asszonyaikat hadjárataik során idegen népektől zsákmányolták. Mindezek leszármazottaihoz a középkor és az újkor folyamán újabb, egymástól is mindig eltérő germán, szláv és latin elemek járultak – a mai „magyar” genetikai minták e népek jócskán összekeveredett utódaitól valók! A 10. századi Magyarország lakóinak és a 20. századi „magyaroknak” genetikai összetétele lényegesen eltér egymástól. Már egyedül ez is a lehető legnagyobb óvatosságra kellene, hogy intsen mindenkit a modern népességektől nyert minták történeti relevanciáit illetően, de erről nem beszélünk, pedig ezt az adatot is tartalmazzák a genetikai publikációk!
Játsszunk el a gondolattal és vegyünk mintát néhányunktól, majd ismét csak gondolatban ugorjunk a 3011. évbe, és ezer év távlatából határozzuk meg, hogy ezek közül a jelöletlen minták közül, ugyan melyik hordozza a „magyar” genetikai mintát?!
Gimnáziumi tananyag, hogy a főváros lakossága a kiegyezés után rendkívül keveredetté vált az odaáramló zsidók, különféle szláv, vagyis szlovák, horvát, szerb és különféle germán, tehát osztrák, bajor, szász, sváb csoportokhoz tartozó iparosok, kézművesek, hivatalnokok révén – egy itt végzett adatgyűjtés „magyar” történeti relevanciája minimális.
A népek keveredések révén jöttek létre. Ennyit tehát a genetikai minta pontos meghatározásának ellehetetlenüléséről.
De mondok olyan példát, ahol a népek keveredése nem akadályozó tényező. Egy kínai lelőhelyen végzett genetikai vizsgálat eredményéről beszélek, ahol két régészeti korszakból származó mintákat az ugyanazon helységben ma élőkével vetették össze. Nincs népvándorlás, nincs keveredés, nincs talány a különböző korok temetkezési helyeiről vett minták eredetét illetően. És az eredmény: a három korszakból valók egyike sem mutat genetikai kapcsolatot a másik kettőével.
A napokban került nyilvánosságra az iGENEA svájci tudományos központ munkája, miszerint rekonstruálták a nagyhírű fáraó, Tutanhamon, valamint apja, Ehnaton és nagyapja, III. Amenhotep DNS profilját. A mai egyiptomi férfiak kevesebb, mint egy százaléka tartozik ebbe a genetikai csoportba, ezzel szemben a brit férfiak 70 %-a, a spanyol és francia férfiak 60 %-a, általában az európai férfiaknak a fele. Roman Scholz, a genetikai kutatóközpont igazgatója úgy sejti, hogy ez a genetikai típus, vagyis az R1b1a2 nevű haplocsoport úgy 12 ezer évvel ezelőtt valahol a Kaukázusban élhetett, és Krisztus előtt 7000 környékén a földművelés elterjedésével vándorolhatott Európa felé. Micsoda őstörténetet lehetne ebből a genetikai eredményből konstruálni! 4-5-féle szenzációs verzió máris eszembe jut a kelták és az egyiptomiak közös őstörténetéről, és a sztoriba akár belekeverhetnénk a magyarokat is, mondjuk az egyiptomi hieroglifák és a székely-magyar rovásírás közös eredetével. De nem tudjuk! Mert ahogy a külsődleges jegyek nem jellemeznek népeket, úgy a génjeik sem. Vagyis a genetika nem fog tudni választ adni a történettudomány kérdéseire. Viszont egészen kiváló talaj a politikai okkultizmus számára.
Skizoid állapotba kerültünk és ezek a skizoid tanítások a felfokozott társadalmi elvárás következtében ma nagyon sok hallgatóra találnak. Talán a politikai helyzet is oka, hogy ma ennyire könnyen hajlunk az eredetkutatások e szenzációs állításainak elfogadása felé. Ugyanis ez az állapot is egy politikai állásfoglalás. Pont olyan, mint „nemzetinek” lenni. A magyar nép ma nem annyira keresztény, mint amennyire mutatja, de politikai állásfoglalásként használja a kereszténységet az elmúlt évtizedek politikájának nyílt elutasításaként. Csak egy egyszerű példa az új alkotmányból: ha mondjuk, a kereszténydemokraták első embere azt nyilatkozza, hogy sikerült a Fidesszel megegyezni, hogy „a fogantatástól számított élet védelmét az alkotmányban ki kell mondani”, akkor a kereszténydemokraták második embere ne tegye hozzá, hogy ez megvalósítható az érvényben lévő, egyébként igencsak liberális szellemű abortusztörvény alkalmazásával! Mert ha az alkotmány azt mondja ki, hogy az élet védelmét a fogantatástól számítjuk, akkor az abortusz egyszerű emberöléssé minősül. A kettő pedig nem magyarázható egymás mellett, mert az új alkotmányban így megjelenő keresztényi szellem akkor nem más, mint aktuálpolitikai attitűd valóságos tartalom nélkül, vagyis hamis és képmutató. Sajnos ez a képmutatás jellemzi az egész politikát. A nemzeti pártokat támogató barátaim mind „Isten áldjon!” – köszöntést használnak. Szép keresztény köszöntés, de feltettem nekik a kérdést, hogy ha keresztények vagytok, miért nem látlak benneteket soha sem a templomban? Megint nem gúnyolódó szándékból mondtam, de látni kell, hogy ez nem más, mint egy aktuálpolitikai állásfoglalás, és itt térek vissza az eredeti gondolatmenethez: ahogy szarból nem lehet várat építeni, úgy dühös politikai akaratból sem lehet magyar őstörténetet kovácsolni!
Skizoidnak nevezem az őstörténeti tanítások túlburjánzásait. Amikor azt mondom, hogy vigyázat, mert az alapértékeinket támadják, akkor többek között arra a tanításra utalok, miszerint Jézus nem zsidó családban született, hanem pártus hercegnek, vagyis végeredményében szkítának, mint mi magyarok is. Jól hangzik! És még el is gondolkozunk rajta! Keresztény emberek elgondolkozunk rajta, mert annyira szép idea. Csakhogy eszerint a kereszténység hazugság. Mert ha a Krisztus nem zsidó, akkor az evangéliumok és preevangéliumok hazudnak. Ha az evangéliumok hazudnak, akkor az Újszövetség nem sugallt, hanem kitalált iromány. Ha az Újszövetség nem sugallt, hanem kitalált iromány, akkor nincs isteni kinyilatkoztatás. Ha nincs isteni kinyilatkoztatás, akkor isteni törvény sincs. De ha isteni törvény nincs, akkor Szent Korona-tan sincs, ha Szent Korona-tan sincs, akkor a magyar, amelyik valahogy beilleszkedett a nyugati civilizációba, annak se nemzete, se vallása, legfeljebb pogány hitvilága van. A keresztény hagyományokat és a különféle ősi pogány elméleteket, a Pilis-tiszteletet és a zavaros eredetmondákat skizoid módon ötvöző hitvilág. Hogy miért skizoid? Hát pont ezeknek a magyar „ősvallástudósoknak” egy másik, egyébként igaz meghatározását, pontosabban egy általuk is folyamatosan idézett meghatározást idézem: „ A magyar közjogi, politikai hagyományban a Szent Korona a szuverenitás, a főhatalom hordozójaként, az örök isteni állandóság megtestesítője.” Ha a Krisztus szkíta-magyar, akkor az iménti logikával demonstrálva: nincs örök isteni állandóság. Ezért skizoid. Egy keresztény embernek különben meg nincs mit gondolkodnia Jézus származásán, hiszen a keresztény ember azért keresztény, mert a Jézust hiszi és tudja a Megváltójának, akinek származása nem kérdés, mert természetéből adódóan ő a Fiúisten! Milyen származási kérdésről beszélünk?! Még felvetni is istenkáromlás!
Az alapértékeinket támadják. Jézus viszont azt mondja Péternek, hogy aki áll, az vigyázzon, hogy el ne essen.
Néhány szó, a már említett egyházellenességről. A legendát Pál apostol „ügynökmúltjáról” egy szenzációt ígérő kötet alapozta meg, mely a „Mi az igazság a holt-tengeri tekercsek körül?”címet viselte. A megjelenést valóságos hisztéria követte, ugyanis a szerzők azt állították, hogy feltárják az igazságot a korai kereszténységről, és olyan új felfedezéseket hoznak nyilvánosságra, melyek alapjaiban rázzák meg a Római Egyházat, mivel a holt-tengeri tekercsek a valóságban eddig ismeretlen szövegek az őskereszténységről, Pál harcáról Jakab ellen, arról a Jakabról van szó, aki a valóságban Jézus igaz testvére, és a jeruzsálemi ősegyház vezetője. A szerzőpáros, Michael Baigent és Richard Leigh azzal vádolták a Vatikánt, hogy mindezek ismeretében tudatosan késleltetik a qumráni szövegek megjelenését, mert az irattekercsek azt bizonyítják, hogy amit az egyház eddig hitt és tanított, téves.
Krisztus után az apostolok térítőmunkájának eredményeként egyre több pogány választotta az utat – így nevezte magát az új tan, tehát a jézusi tanítás. Kérdés volt azonban, hogy mielőtt kereszténnyé lesznek, zsidóvá kell-e válniuk, vagyis át kell-e esniük a körülmetélkedésen és követniük kell-e a mózesi törvényt. A döntést a 49 körül lezajlott apostoli zsinat hozta meg, mely messzemenő következményekkel járt: ez tette lehetővé, hogy a kereszténység önálló vallássá váljon, ne pedig zsidó szektává. Az Apostolok Cselekedetei beszámolója szerint a zsidó hagyományokat szigorúan tartó Jakab és Pál között heves vita támadt. Baigent és Leigh ebből a konfliktushelyzetből konstruálta meg hatalmas összeesküvés-eposzát. Eszerint Jakab vezette a Jézus alapította zsidó szabadságmozgalmat, aki tehát nem az Üdvözítő, hanem egy politikai szabadságharcos. A Názáreti Jézust ellenségei valóban azzal vádolták, hogy politikai felforgató, ez az evangéliumokból egyértelműen kiderül. A keresztre feszítés is a felforgatók számára foganatosított római kivégzési mód volt. A császári adóra vonatkozó kérdés is arra irányult, hogy csapdába csalják, de Jézus nem politizált: ”Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené”. Jakab az összeesküvés-elmélet szerint Qumránban lakott, sőt ellenfőpapnak is megválasztották. Pál a főtanács ügynöke volt, megtérése csak álca, mely pusztán azt a célt szolgálta, hogy beépüljön Jézus mozgalmának vezérkarába. Jakab felismerte a csalást, vagyis Pál látszólagos megtérését, ezért csapdaként megbízta azzal, hogy ne a pogány, hanem a zsidó közösségekben toborozzon felkelőket a messianisztikus szabadságharchoz. Pál azonban egészen mást tett, a forradalmár Jézus kivégzését az Istenember emberiség megváltásáért vállalt önfeláldozásává alakította át, így csapva be az őskeresztény mozgalmat, ahol így a politikai harc szükségtelenné vált, a keresztények pedig a rómaiak békés alattvalói lettek. Baigent és Leigh állítólagos bizonyítékai ennek a kalandos történetnek az alátámasztására a holt-tengeri tekercsek szövegei, melyekben az igazság tanítójáról, ez lenne szerintük Jakab, és a hazugság papjáról, ez pedig Pál, olvashatunk, a Vatikán pedig éppen ezért követett el mindent, hogy a szövegek publikálását megakadályozza. Az igazság az, hogy a holt-tengeri tekercsek szenzációs újdonságot nem hoztak a történettudomány részére, legalábbis olyat nem, ami megrengette volna a Római Egyház által tanítottakat. A szélsőségesen hazug irodalom azonban elérte, hogy általános legyen az egyházzal szembeni bizalmatlanság, és persze az itt állított legenda is, önálló életre kelvén, szerves része lett az őskutatók szubkultúrájának, élen a kijelentéssel, miszerint a kereszténység nem más, mint Saul rabbi, az ügynök által kreált történelemhamisítás, élen a Vatikánnal, mint egy hamis egyház hamis hierarchiájának csúcsával.
Az új szellem által átitatott magyarságkutatásokhoz, amelyek hol kimondva, hol kimondatlanul, de a gnosztikus tanításokat mutatják, csak éppen magyar vonatkozásban, egy nagyon érdekes szintézisben alapként fogadják el a Paál Zoltán-féle Arvisurákat, Badiny-Jós elméletét Krisztus pártus hercegi mivoltáról és a magyar táltosok misztikus tudását, mint beavatott rétegét, majd mindezt megfejelve Mani szinkretikus tanításával a manicheizmussal. Érdekes összevonás ez, mert a különböző tézisekben lévő, egymáshoz képesti ellentmondások nem zavarják ezeket a tanításokat hirdető „mestereket”. 
Van, aki azt magyarázza, hogy Mátyás királyt a pálosok nevelték, de ne tévesszük össze a pálost a pálossal, mert az ősi pálosok nem a Magyar Pálos Rend szerzetesei, hanem az ősi tudást birtokló beavatott táltosok, akik tehát nem is lehetnek keresztények, hiszen tudásuk sokkal előbbről keletkezett. A mai pálosok pedig a judeo-krisztiánus, vagyis a Saul rabbi, tehát Pál, mint ügynök evangéliumhamisításán nevelkedett keresztények, akik ráadásul lengyelek. Az újkori gnózis, ami nálunk magyarságkutatás címén terjed, emberek tízezreit téveszti meg. A gnosztikusok szerint a fény szellemvilága a jó, a sötétség anyagi világa pedig a rossz, mely utóbbi a lélek börtöne. Ezért az Ó- és Újszövetség valójában két istenség kinyilatkoztatása, a világteremtő rossz, illetve a fény jó istenéé. Krisztus a jó isten megtestesülése, aki azért jött, hogy kiszabadítsa a lelkeket az anyagi világ börtönéből. Az a felismerés, miszerint az ember olyan isteni szikra, aki halálakor szabadul ki a test börtönéből, a gnózis önmegváltása. A keresztény vallásban a világ teremtője Isten, a gnózisnál az ördögi demiurgosz. Az ősbűn a kereszténységnél a hasonlatosságból ered, abból, hogy az ember Istenhez akart hasonlítani, a gnózisnál az isten elfeledéséből. Jézus a Teremtő emberré lett Fia, a gnózisban a fényisten kiáradása, inkább szellem, mint tisztátalan anyag. A megváltás Krisztus áldozatában történik, míg a gnózisban megvilágosodás által. A gnosztikus szekták a valóságban nem voltak mások, mint keresztény köntösbe bújtatott misztériumvallások, melyek gyökerei a perzsa Zaratusztra-kultuszban keresendők. A gnózis ismeretet, felismerést jelent. Arra az igényre utal, hogy Jézus tanításának titkos mélységeit felismerjék. A gnosztikus csoportok persze távolról sem értettek egyet abban, melyek ezek az isteni igazságok, így csoportjaik ugyan hatással voltak egymásra, de számos alapvető ponton eltértek egymástól. Azt viszont mindegyikük úgy gondolta, hogy kiemelkedik a közönséges keresztények közül. A gnosztikus azt vallotta, hogy ő az igazi keresztény, mivel megértette, hogy amit az evangéliumok leírnak, az csak metafora, képes beszéd. Így a gnosztikus iratok sokszor érthetetlenek és titokzatosak. Ez részben vonzóvá tette őket, részben pedig arra szolgált, hogy a talányos sorok magyarázatát csak a titkok tudója ismerje, aki így felülkerekedik az egyszerű olvasón. Aki a beavatottak közé akart tartozni és így a szellemi elit tagjává válni, annak csatlakoznia kellett a számtalan gnosztikus szekta egyikéhez.
A felvilágosodás korával kezdtük, ahol például a szigorúan keresztény lovagságot felváltotta a szabadkőművesség, ami tagjaitól nem kérdezte, ahogy ma sem, hogy milyen vallású, ezzel téve intézményesen is lehetővé, hogy nem-keresztények szerezzenek befolyást a társadalmi elitben és a gazdaságban. Azt mondták, hogy az óvilágból elvezetnek minket a modern korba a felvilágosodás eszméjével, és megszületett a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hamis dogmája. Ezzel kezdtük.
Az embert a szabadság mítoszával általában el lehet kápráztatni. Azonban ahogy elkápráztatta az egész emberiséget a Nagy Francia Forradalom azzal, hogy az embert szabaddá kiáltotta ki, úgy taszította a leggonoszabb szolgaság igájába. Ugyanis az ember nem szabad! Ha valaki azt hiszi, hogy az ember szabad, az ne igyon vizet egy hétig, és akkor rájön, hogy mennyire nem szabad. Ne egyen egy hónapig ételt, és akkor rájön, hogy mennyire nem szabad. Rakja a kezét a tűzbe, és rájön arra, hogy bizony törvényszerűségek vannak, ha más nem, de fizikai és biológiai törvényszerűségek. De elég, ha nem vesz levegőt, és rájön, hogy kémiai törvényszerűségek is vannak. Az emberi együttélésnek is törvényszerűségei vannak. A pszichikumnak is törvényszerűségei vannak. Sőt, az ember spirituális létezésének is törvényszerűségei vannak.
Ahogy már megállapítottuk, a szabadelvűség dogmája szerint a szabadság vonatkozik az egyéni, gazdasági szabadságra és a piacoknak az államhatalomtól független szabadságára. Szabad vagy, tehát termelj, kereskedj, fizess adót az államhatalomnak a szabadságodért, de ezzel párhuzamosan az államhatalom adja magánkézbe a vállalkozásait, mert ott az majd gazdaságosabban fog működni, és így jön létre az a magánhatalom, ami ha szervezetté válik nemhogy a fizikai szolgálatodra, hanem a lelkedre is pályázik.
Kialakul az a kultúra, ahol az egyház csak ópium, ahol az Istent az emberi lét alaptörvényeivel együtt felváltja a gazdasági növekedésbe vetett hit a maga törvényeivel. A végcél pedig egy olyan nemzetközi gazdaság, amelyet a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank felügyel és szabályoz. A globális világ.
Ebben a közegben keresgéljük magyarságunkat. És elképesztően blődli elméletekkel szúrják ki a szemünket a magyar megmaradásért szónoklók, nem látva át, hogy ezzel az alapértékeinket veszik el. Azokat az alapértékeket, melyek képesek voltak eddig egyben tartani ezt a nemzetet. A magyarság keresésének hősi előadói éppenséggel nem csinálnak mást néhány esetben, mint nemzetárulást. Nem veszik észre, hogy saját hiúságuknál fogva pontosan a szabadkőműves elméleteket szajkózzák. Azt mondják, hogy a különböző tanítások közt találd meg a magad lelkületének megfelelő tanítást, hiszen itt mindenki lehet a maga módján vallásos is. Ha Isten szabad akaratot biztosított az embernek, akkor annak lehetőségét is adta, hogy a maga módján legyen vallásos. Azért én felhívnám a figyelmet arra, még ha népszerűtlen is, hogy ne álltassuk magunkat: ha a magunk módján vagyunk vallásosak, akkor nem vagyunk vallásosak! Mert a magad módján gyakorlott vallás azt jelenti, hogy a magad szája íze szerint válogatsz össze az isteni törvényekből egy csokrot, ami számodra megfelelően kényelmes és elfogadható. Azt jelenti, hogy a megérzéseidre hagyatkozol, és ezeket a megérzéseket fogadod el valóságként. De megérzés alapján nincs biztos megismerés! Azt jelenti, hogy az isteni törvényeket felülírod. Válogatsz belőlük. Kényelmes ugyan, de ez nem vallás, mert ettől a pillanattól ezek emberi törvények lesznek. Azt jelenti, hogy a bűn a továbbiakban nem állandó erkölcsi kategória, hanem jogi kategória, a többség által közmegegyezéssel elfogadott kategória, időről időre megváltoztatható tétel. Ettől kezdve a jót nem Isten, hanem a többség határozza meg. Nem az örök isteni állandósághoz ragaszkodsz, mint változhatatlan alapértékhez, hanem önmagadhoz, amit befolyásolsz te magad, a megérzéseid, az éppen eléd pakolt tudásnak nevezett valami, a feleséged, a szomszéd, a főnököd, az aktuális politikai helyzet, a divat és leginkább a média. Vegyük csak sorra: a megérzéseddel nem sokra mész, a tudásnak nevezett valami meg manipulált. A feleséged talán keresztény, de a főnököd már nem biztos. Az aktuális politikai helyzetet sem a keresztények határozzák meg, mint ahogy a divatot sem. És a média?
Ezzel pontosan tisztában vagy, mert érzed, hogy irányítanak. Nem Isten irányít, mert te az új szellem szerint a magad módján vagy vallásos, hanem a pillanatnyi helyzet. Igaz, hogy így csak sodródsz, de jóleső ez a sodrás, még mindig jobb, mint megváltoztathatatlan erkölcsi törvényekkel élni, mert az esetenként lemondással járhat – gondolod -, akkor meg hol van hát az emberi szabadság?! Ha a jót azonban nem Isten határozza meg, akkor azt valakinek meg kell fogalmazni a többség nevében, aki arra fog hivatkozni, hogy ha valamit sokan csinálunk, akkor az jó. Példának okáért a politikusok szeretik felhasználni ezt a logikát, mert azt mondják, hogy a többségi felhatalmazásuk bizonyítja azt, hogy amit ők csinálnak, az jó. Minél erősebb a többségi felhatalmazás, annál jobb. Erre való hivatkozással pedig megmondják, hogy mit gondoljon a többség, aki felhatalmazta őket. Ezt hívják liberalizmusnak és így születnek a megmondó emberek. De az igazságot nem lehet népszavazással eldönteni. És az Istent sem lehet – legalábbis épp ésszel – megmondó emberekre cserélni. A magyaroknak nem újra kell fogalmazniuk nemzeti identitásukat, nem is megtalálni kell, hiszen van nekünk. A magyarságot mióta csak nemzetté lett az a hit élteti, miszerint Isten Fia egy lett közülünk. Ez a mi nemzeti identitásunk! A magyarnak miért kell Maniban, meg Ataisban, meg pártus Krisztusban hinnie ahhoz, hogy magyarnak érezze magát?! Megmondom: mert a magyar az túl csökönyös nép. Itt van a Kárpát-medencében és nem akar innen elpusztulni, ezért olyan történelmet kell vele elhitetni, ami megsemmisíti nemzetmegtartó erőként funkcionáló alapértékeit. Azok a népek, akik itt éltek és pogányok voltak, mind elpusztultak, mert nem tartotta meg őket a közös értékrend és közös hit. Nem volt apostoli királyuk, és országot védő Nagyasszonyuk sem. A magyarok azonban keresztények lettek, és lám a kereszténység egyszerre nemzetmegtartó erővé is emelkedett. A magyaroktól nem lehetett elvenni a földet háborús megszállással csak ideig-óráig. Nem lehetett a magyart kiirtani ideológiai megszállással, legfeljebb passzív rezisztenciába kergetni. Akkor vegyük el a fundamentumot, hátha összedől a ház: irtsuk ki belőlük a kereszténységet! De most ne a törvény erejével, mint eddig, ahogy például II. József, a „felvilágosult” király, mikor kiűzte többek közt a pálosokat, és ne is a társadalmi kirekesztés erejével, ahogy mondjuk Rákosi Mátyás tette. Hanem a saját hiúságuk erejével! István, vagy Koppány?
A történelemben nem lehet azt a kérdést feltenni, hogy „Mi lett volna, ha…?” Mégis felteszem a kérdést, mi lett volna, ha az államalapítás idején demokráciában élünk? Nyilván Koppány nyeri a választásokat. Nyilván, Koppány vezérrel az élen, pogány hódítóként közelítünk az európai kereszténységhez, mint Atilla, a hun, nem pedig megtért bárányként. És nyilván a magyarok is már csak a letűnt korok harcos legendáiból lennének ismertek a történelemkönyvek lapjain, nem pedig a ma élő történelem részeseként. De ez csak fikció. Igen hibás fikció, mert a magyart az Isten megszentelte, amikor országot védő Nagyasszonyt és apostoli királyt adott nekik. Nem véletlen, hogy a magyarságot mióta csak nemzetté lett az a hit élteti, hogy Isten Fia egy lett közülünk.